Közösen szerzett dalaink Cincivel

Dal elesésre
 Mi a baj pocpoc?
Mi a baj manc manc?
Mi a baj pocpoc?
Mi a baj manc manc?
Ó jaj nagy a baj,
Ó jaj nagy a baj.

Pú dal
Pr tata pr tata
Pú dal, pú dal,
Pú dal, pú dal 

Cincidal
Sej de jó Cincinek lenni olala, olala
Sej de jó Cincinek lenni olala, olala
Nem fogok én többé sírni olala, olala
Csak nevetni és táncolni olala, olala

Főnökasszony

Ma reggel

Hogy lehet, hogy nem őrülök bele ebbe az egészbe? Sokszor felteszem magamnak ezt a kérdést. A tudatom védekezik. Gyakran úgy tesz, mintha ez az egész meg sem történt volna. Amikor a kisszobában ülök, és dolgozok, nem jut eszembe, hogy nem vagy ott a nagyszobában, és hogy soha nem is leszel. Úgy kapom rajta a menekülő lelkem ezeken a kis cseleken, hogy néha rádöbbenek a valóságra. Sokkos állapot. Néhány percig tart, aztán lelkem visszamenekül az öntudatlanságba… Hát így. Nehéz írni rólad. Ilyenkor visszakényszerítem magam a valóságba. Nem mindig sikerül.

Együtt

Apa etetés

Mese Cincinek

Narancs szerette a nevét. Szívesen gondolt magára úgy, mint a zamatos, lédús gyümölcsre, amelybe ha beleharapnak a fanyar, de édes íze összerántja a nyálkahártyát, és a leve kéjesen csorog végig a torkon. Narancs arra született, hogy adjon. Az évek során sokan megízlelték, szórta az illatos permetét, és az édes nedve sok szomjazó toroknak hozott enyhülést. Nemcsak a nedűjét osztotta meg persze, hanem adott mindent, amire szükség volt. Az elesetteknek támaszt, a reményteleneknek vigaszt, a vándoroknak szállást, az éhezőknek ételt.

Egy nap aztán Narancs észrevette, hogy kezd kiszáradni. Még mindig illatos volt, mint régen, az íze is fanyar, de hirtelen rádöbbent, hogy korántsem olyan lédús, mint korábban. Nyilván nem egyik percről a másikra állt be a változás, csak addig nem vette észre. Ezután már folyamatosan figyelte a változást. Egy nap aztán, amikor elsétált mellette egy szomjazó ember, és ahelyett, hogy észrevette volna, egyszerűen csak odament egy vízcsaphoz, hogy igyon, tudta, hogy mindennek vége. Mintha egy feneketlen mély gödörbe zuhant volna, nem volt, ahol megkapaszkodjon. Elvesztette a nevét, láthatatlanná vált. A következő évek lázas kereséssel teltek, új nevet akart találni magának. Sok nevet kipróbált, de olyanok voltak, mintha valaki más kabátját húzta volna magára. Az egyik lógott rajta, a másik szorította, vagy egyszerűen nem állt jól rajta. Szép lassan belefáradt a keresésbe, és úgy döntött, arc nélkül, név nélkül marad. Próbált beleolvadni az arctalan testtelen lelkek tömegébe, de nem ment. Túl sokáig volt neve. Úgy döntött árnyékká változik. Szép kontúros mélyfekete árnyék lett belőle, tökéletesen tudta követni a járókelőket. Árnyékként még megélt néhány szép napot, néhány járókelő izgalmas kalandokra csábította, de aztán egyszercsak ennek is vége lett. Utoljára egy gyönyörű kislány árnyékának szegődött, úgy érezte, végre megtalálta a helyét. Mindent együtt csináltak, ráadásul a kislánynak nagyon szép neve volt, az Árnyék büszkén viselte. Úgy volt, hogy együtt fog megöregedni vele. A kislány azonban meghalt. Az Árnyék követte. A kislány neve már az ő neve is volt, és nem akarta elveszíteni ezt a nevet is. Úgy döntött, egy napsütötte mezőn fog megpihenni, egy erdő mellett, a patak partján. A mező lassan zarándokhellyé vált. Narancsligetnek nevezték el, bár senki nem tudja hogy miért, hiszen egy narancsfa sem nő rajta. Tavasszal azonban, amikor párás a levegő, a földből narancsillat árad. Főleg a gyerekek szeretnek erre a helyre járni. Csak ők hallják, hogy amikor Narancs a kislányra gondol a patak pont olyan hangon kacag, mint ahogyan a kislány nevetett.

Csajok

Petrával mindig megvoltak a saját útjaitok. Nyáron, amikor megnyitottak a teraszok, csináltatok egy frizurát, átöltöztetek, „minkeltetek”, aztán irány a Gödör. Egy este Gergővel levittünk téged egy koncertre a Gödörbe. Éppen sorba álltunk egy italért, amikor a pultos hirtelen felnézett, és vigyorogva megszólalt: „Szia Cinci, mit kérsz? Sört?”- majd lerakott eléd egy üdítőitalt. Hát persze, a törzsvendégeknek automatikus kiszolgálás jár, csak mi földi halandók állunk sorba.  „Ismered?” kérdeztük meglepve. „Hát persze, ő a pultos Barbi” – válaszoltad nevetve. Petrával a barátnők egész csokrát kaptad, sokat hallottunk otthon Manóról, Barbiról, meg a többiekről, de soha nem találkoztunk velük. Most, hogy itt a tavasz gyakran visszagondolok ezekre a napokra, és végtelenül hálás vagyok az ismeretlen barátnőkért, a titkos életetekért Petrával, hogy a mi közös világunkon kívül volt még egy saját kis világod is a csajokkal…

Petrával

Féltékenység

Szerettél Pattihoz járni, hiszen Pattit is imádtad, meg a kaland sem volt ellenedre. Egy probléma volt csak Patti lakásával. Az, hogy ott volt a félelmetes cica.

Az egyik nap, amikor hazajöttél Pattitól, a konyhába vetted az irányt és elővettél egy műanyagdobozt a fiókból. „A cicát betesszük a dobozba” – mondtad. Majd: „Becsukjuk a doboz fedelét.” „Betesszük a dobozt a fiókba.” Mint aki jól végezte a dolgát, elégedett arccal kifordultál a konyhából. Az ajtóban azonban megtorpantál, és kérdő tekintettel rám néztél: „A Jánost is betesszük a dobozba?”

Álmok

Az első figyelmeztető álom két évvel ezelőtt érkezett. Szaladtál a körfolyosón, és a munkások, akik felújították a házat, egy helyen nem tették vissza a rácsot. Én a körfolyosó túloldalán álltam. Láttam, ahogy lezuhansz. Az álmomból a néma sikolyra ébredtem, hogy torkom szakadtából üvöltök, de egy hang sem jön ki a torkomon.

Gergő a halálod előtt két hónappal álmodott. Álmában egész éjjel egy halott kislányt keresett, de nem találta.

Vajon a sors meg van írva és előre figyelmeztetett, csak mi nem tudtuk vagy féltünk, megérteni az üzenetet? Arra figyelmeztetett, hogy tennünk kell valamit, vagy talán éppen arra, hogy fogadjuk el, hogy nincs mit tenni? Vagy talán minden szülőnek van ilyen álma, mert félünk, rettegünk értetek?