Cinci világgá megy

Alvás és ébredés...

Sokszor álmodok veled. Mostanában leginkább azt, hogy ez az egész nem történt meg, egy rossz álom volt csupán. Álmomban felébredsz, mintha csak aludtál volna és újra itt vagy. Jó veled lenni álmomban, az ébredés pedig maga a pokol. Alvás és ébredés… Ebből állnak most a napok. Megszűnt az idő, nincsenek emlékek, mert túl fájdalmasak, és nincsenek remények sem, mert túl veszélyesek, csak alvások és ébredések…

Nem a hiányod a leggyötrőbb, hanem az, hogy egyedül vagy a hidegben, a sötétségben, a nemlétben és nincs ott senki, aki vigyázzon rád. Tegnap is felébredtél álmomban, de fáradt voltál a hosszú úttól. Ott volt velünk az anyám. Nem hiszek a túlvilágban, sem a halál utáni életben, de mégis mintha visszajött volna annyi év után hozzám az anyám, hogy megnyugtasson, ne kínlódjak, ott is van valaki, aki vigyáz majd rád…  

Kétévesen

Gondolatok

Nehéz egy ötévesről írni. Egy apró test, kicsi, de forró és erős kezekkel, aki a földből még szinte ki sem látszik, de olyan erősen tud megölelni, hogy szinte eggyé válunk vele. Még alig érkezett meg a világra, még alig ismer belőle valamit, de máris annyi mindent tud.

Próbálom megragadni, szavakba önteni, hogy ki is voltál te valójában, hogy legalább a szavakban megőrizzelek, hogy ne tűnjél el nyomtalanul a világból, de nem öltenek testet a szavak. Hosszú fájdalmas vajúdás ez, mintha újra ki kellene hordanom és meg kellene szülnöm téged…

Szóval nehéz szavakba önteni téged…

Mi az, amit biztosan tudok? Azt, hogy melletted minden kézzelfogható volt. Például a pszichológia. Évekig, sőt évtizedekig tanultam különböző pszichológiai elméleteket, irányzatokat. Hasznos, jól alkalmazható elméleti konstruktumoknak tűntek. Melletted megtanultam, hogy a pszichológia maga a mindennapi, kézzelfogható valóság. Az ödipális korszak például, amikor a kislány szerelmes lesz a papájába. Eleinte imádtad, ha megpusziltuk, vagy megcsókoltuk egymást Gergővel. Megfogtad a fülünket, összetoltad a fejünket, mint a mágneses csókolózó babákét, és nagyokat kacagtál közben. Később ez finoman, láthatatlanul megváltozott. Ha puszit adtunk egymásnak, te is odadugtad a fejed, ha pedig kézen fogva sétáltunk, finoman befurakodtál középre, hogy a te kezedet fogjuk inkább… Ugyanilyen kézzelfoghatóvá vált melletted az elég jó anya fogalma is Winnicottól. Az elég jó anya, aki elég jó, de néha hibázik is, hogy ezeket a helyzeteket is megtanulja kezelni a gyerek. Ezt te így fogalmaztad meg: „Mama, neked csak jó hibáid vannak.”

Tudtad azt is, hogy az életet élni, csinálni kell. Ha szerettél valakit megölelted, ha meg akartál csinálni valamit, megcsináltad. Csak úgy. Egyszerűnek tűnik, pedig nem az… Még a gyerekeknek sem. Ők is tudnak félni, szorongani.

Meg hát bölcs is voltál. Amikor Kiskató szakított, és elmentünk meglátogatni, és láttad hogy szomorú, odaszaladtál hozzá, átölelted és azt mondtad: „Nem baj Kiskató, jön a tavasz!” Lehetett volna mondani ennél jobbat, ennél többet? Nem hiszem. Ami fáj az fáj, nincs mit tenni. Kibírjuk. Aztán valahogy folytatódik az élet, mint ahogyan az évszakok egymás után következnek…

Így látta Cinci...

- A csoki úgy jó, hogyha mind elfogy.

- Sétáljunk inkább abban az utcában, ott már nyár van.

- Mama ne dolgozzál, mert az fáj.

- Miért baj az, ha elromlik?

Cinci énekel

Cinci táncol

Élet és halál

A halál körülöttünk van, körbevesz minket. Ott lapul a villanyvezetékekben, ott csikorog az aszfalton megcsúszó autók kerekeiben, láthatatlanul terjed szét a vírusokkal, baktériumokkal a levegőben…

De vajon lehet-e együtt élni a halállal, és szabad-e úgy élni, hogy nem veszünk tudomást a jelenlétéről?

Téged is foglalkoztatott ez. Sokszor megkérdezted tőlem, hogy mi a halál, és hogy te is meghalsz-e. Én persze megnyugtattalak, hogy még nagyon sokáig fogsz élni. Elültettünk egy kála hagymát Budakeszin, hogy lássad, tavasszal a virág kihajt, majd áttelel, és a hagymából a következő tavasszal egy új virág bújik ki… Már nem volt rá idő, hogy megnézzed.

Gergővel egy szöget tettetek egy pohár vízbe, hogy lássad, a szög eltűnik ugyan, de rozsda formájában megmarad.

Vajon tudtunk-e megnyugtató választ adni a kérdéseidre, és tudtunk-e választ adni saját magunknak. Vajon azok a válaszok, amik akkor igaznak tűntek, most elfogadhatók-e?  Nem tudom. Azt sem tudom, hogy a válasz létezik-e, és ha igen, hol keressem.

Az utóbbi napokban többször belém hasított, hogy az utolsó (és egyben első) farsangodon Hófehérke voltál. Vajon tudtad-e, hogy a gonosz boszorkány már neked is kikészítette a mérgezett almát? Ha igen, talán van egy herceg a túlvilágon, aki a karjaiba vesz és megcsókol téged.

Cinci nővé válik

Cinci nővé válik

Útközben a játszótérre, betérünk körülnézni a kedvenc turkálónkba Eszterhez. Sorban végignézzük a kiakasztott szoknyákat, ruhákat, retikülöket. Egyszer csak megakad a szemed egy ezüst retikülön. A retikül ronda. Ezüst műanyag, kiverve strasszokkal, talán még egy ezüstszív is virít rajta. Megbabonázva nézed. Megkérdezzük az árát, 3000 forint. Legalább ha nem lenne ilyen ronda, sóhajtok magamban. Erőt veszek magamon, és úgy döntök, hogy a sarkamra állok. Amikor közlöm veled, hogy nem vesszük meg a retikült, először nem esel kétségbe, hanem cselekhez folyamodsz. „Van hitelkártyám”- mondod az eladónak. „Sajnos hitelkártyát nem tudunk elfogadni” – jön a válasz. Ekkor kezd el hullámokban elönteni a kétségbeesés. Először csak pityeregsz egy kicsit, azután már sírsz, majd zokogsz, majd kétségbeesésedben a földre veted magad és megszólasz: „Értsd meg mama, ez a táska nekem KELL!”

Cinci és a szavak

 Talán csak pár hetes lehettél, még keveset aludtunk éjszaka. Szóval feküdtünk elcsigázottan, amikor hirtelen tiszta hangon megszólaltál, és azt mondtad, hogy: „barnamedve”. „De hát ez képtelenség” – gondoltam magamban – „Egy ekkora gyerek nem mond semmit, főleg nem azt, hogy barnamedve.” 

Vagy talán mégis? –merült fel bennem 2 évvel később Horvátországban.  Még nem tudtál beszélni, csak egy-két szót, talán annyit mondtál még csak, hogy mama, apa, meg azt, hogy teát! A nyaralás során azonban többször megszólaltál, és azt mondtad, hogy nin. A nyaralás végén, útközben hazafelé kihajtottunk Zadarból és megdöbbenve pillantottuk meg a táblát: Nin 7 kilométer.

Ide hoztuk Cinci hamvait

Brseč

Nagyon félek. Képzeletben nem megyek ki az ajtón, hanem ott maradok az előszobájában, leguggolok a fogasok alatt és azt mondom, nem megyek el, nem, itt maradok, soha többet nem megyek el. Tudom, hogy nem tehetem meg. Elmondom, hogy ezt találtam ki, tudom, hogy tudja, hogy nem teszem meg. Felnyújtom a kezemet, és azt nyüszítem, anyu, gyere ide. De nem, ő nem az anyám. Ezért csak megállok és kezet fogunk. Valahogy mégis nagyon nyűszíthetek mindenestül, mert a lépcsőházban röviden megölel. Most másodszorra.

Csorog az eső a köveken. Széttört házú elhalt csiga, valamelyikünk léphetett rá. Már nem lehet mit csinálni vele. Nem él.

A tengert nézzük. Felette az egész öblöt átívelő kettős szivárvány. Az esővíz csorog az arcomon, fázom az átnedvesedett kabátban. Nem hiszem el, amit látok, miközben tudom, hogy igaz, ez az a hely hát, ez a jel. A szivárvány alatti félkörben mint egy kerék küllői, fénysugarak, egy helyre mutat mind a tengeren. Oda kell elvinnünk. Felmérem, hol van a parthoz képest az a hely. Meg fogjuk találni.

Nagyon kevés marad egy gyerek teste után, félliternyi ebből a könnyű fehéres pernyéből, homokszínű, benne fehérebb és sötétebb darabkák, mint a tengerparti homok, benne kis kagylódarab, maradék fakéreg. Gergő vonalakat húz benne az ujjával, simogatja. Érzem az ujjamon a tapintását, de nem érintem meg. Nem merek hozzányúlni. Nem tudom, mitől félek. A halottak tisztátalanok. Nem akarom ezt gondolni. Csak azért is nem mosok rögtön kezet.

Egész éjjel hallom a szívdobogását. Nagyon mélyről, lassan dobog. Ellenőrzöm, de nem az enyém. Ha felkelek, nem hallom, csak az ágyban. Sötét van. Az anyáméra emlékszem? A szobának félméter vastagságú kőfalai vannak, nyáron gömbölyű kövekkel raktam tele az ablakpárkányt, sok elfért, meg kellett volna mutatnom neki. Mennyi mindent nem mutattam meg neki. Soha nem tehetem már meg. Nincs javított kiadás.

Félek, hogy nem álmodom vele. És attól, hogy vele álmodok. Álmomban napsütötte szobában ülünk mellette, simogatjuk a testét, a karját, érzem a bőrét. Jó vele még egy kicsit. Álmomban a víz elárasztja a kertem a kiszáradt diófa alatt. A vízben nem lehet táncolni. Emlékszem a súlyára, amikor táncoltam vele, amikor felemeltem, amikor az ölemben ült. Arra az elemi örömre, amikor felkaptam, milyen érzéki, sugárzó meleg.

Nem, ez nincs, ez nem történik. Ez a viaszbaba nem ő, ő már nincs itt, hova lett, biztos mindjárt visszajön, csak kiszaladt kicsit játszani. Nem igaz, hogy a halottak olyanok, mintha aludnának. Nem, egyszerűen csak nem volt már önmagában, egy halott anyag volt a helyén, történetesen a testét formázta ez az anyag, de már nem volt ő. Hova lett?

Az öbölben delfinek játszanak, tiszta idill, már csak a bárány gyapján pihegő tigris hiányzik. Elhiszem, hogy neki csak egy szavába került volna, egy pillantásába, és lesunyt fejjel oldalogtak volna el a vadállatok.

Egy óra alatt az egész faluról tudunk. Ki hogy halt meg, kinek kije halt meg, neki kije hogy halt meg. Egy szót se beszélek a nyelvén, de mindent értek. Az érzései pőrén utaznak a mozdulatain, az arcán. Együtt sír velünk, kávét főz és csónakost szerez. Ismerem a férfit még nyárról, helyi elöljáró. Amíg a konobában ülünk, a férfiak betérnek inni és lopva megnéznek minket. Tudjuk, hogy tudják. Odaadtuk a történetünket nekik, hogy részesei lehessenek. Szükségünk van rájuk.

A tenger kisimul és beenged minket. Csöndesen énekelünk, altatódalt és kaddist. Soha nem beszéltem ezen a nyelven, de most rájövök, hogy ez az anyanyelvem, én ezt kaptam az anyámtól. Akkor a másik az az apanyelvem, az apa nevés. Az anyanyelvemnek nem értem a szavait, a hangzása viszont otthonos. Talán ha még gyakorlom egy kicsit, nem fogok úgy félni. Én majd akkor mehetek utána a tengerbe.

2010. május 9.

Cinci Búcsuztató zenéje

Petra képe Cinciről

MESÉK EGY KISLÁNYRÓL

Hajnalban fekszem az ágyban, apró karmocskák kaparják a hasamat belülről. Már hónapok óta tudom, hogy ott vagy, mégis nehéz elhinni. Tudom, hogy létezel, de a létezésed felfoghatatlan. Minden ultrahangfotó után nyugalom jár át, hát akkor tényleg… akkor nem őrültem meg teljesen. A karmocskák is valóságosak. Ez megnyugtató…

„Milyen volt, amikor bent voltam a hasadban?”- kérdezed később. „Mama hasában volt egy nagy úszómedence” –válaszolom. „Akkor még ilyen pici voltál, mint a hüvelykujjam, aztán akkora, mint egy alma. Kényelmesen elfértél ott bent. Úszkáltál a finom meleg vízben, és az ujjacskáiddal csiklandoztad a mami hasát.” Úgy látom, ez tetszik neked, de aztán hirtelen elgondolkozol. Döbbenten megkérdezed: „Na de mit ettem én ott? „Hogy ettem én ott?” „Volt egy hosszú szívószál a mama hasában, azon keresztül kaptad az ennivalót” –nyugtatlak meg. Sok este alszunk úgy el, hogy erről beszélünk. Hol te kéred, hogy meséljek róla, hol én érzem úgy, hogy erről szeretnék beszélni neked. Együtt próbáljuk felfogni a felfoghatatlant, hogy a „semmiből” egyszerre csak hirtelen ott teremtél. „Előtte hol voltam, hogy kerületem oda?” –kérdezed. „Előtte a gondolataimban voltál, és apa gondolataiban.” –válaszolom. Talán ez az egyetlen magyarázat, talán ettől válik felfoghatóvá, a felfoghatatlan –gondolom magamban.

A hiányod ugyanilyen felfoghatatlan. Csak most nem karmocskák kaparnak, hanem egy éles fogú patkány rágja folyamatosan belülről a mellkasomat. A kráter már hatalmas, még a peremét is érzem, de akkor miért nem jön ki onnan, ha már egyszer utat rágott magának? Vagy miért nem ömlenek ki a lyukon a vesék, a szív meg a belek?

Néha még reménykedek, hogy visszajössz. Hogy ugyanúgy, mint akkor, amikor megszülettél a gondolataimban, ismét testet öltesz. De talán nem tudsz visszajönni, mert félsz a patkánytól…