Brseč

Nagyon félek. Képzeletben nem megyek ki az ajtón, hanem ott maradok az előszobájában, leguggolok a fogasok alatt és azt mondom, nem megyek el, nem, itt maradok, soha többet nem megyek el. Tudom, hogy nem tehetem meg. Elmondom, hogy ezt találtam ki, tudom, hogy tudja, hogy nem teszem meg. Felnyújtom a kezemet, és azt nyüszítem, anyu, gyere ide. De nem, ő nem az anyám. Ezért csak megállok és kezet fogunk. Valahogy mégis nagyon nyűszíthetek mindenestül, mert a lépcsőházban röviden megölel. Most másodszorra.

Csorog az eső a köveken. Széttört házú elhalt csiga, valamelyikünk léphetett rá. Már nem lehet mit csinálni vele. Nem él.

A tengert nézzük. Felette az egész öblöt átívelő kettős szivárvány. Az esővíz csorog az arcomon, fázom az átnedvesedett kabátban. Nem hiszem el, amit látok, miközben tudom, hogy igaz, ez az a hely hát, ez a jel. A szivárvány alatti félkörben mint egy kerék küllői, fénysugarak, egy helyre mutat mind a tengeren. Oda kell elvinnünk. Felmérem, hol van a parthoz képest az a hely. Meg fogjuk találni.

Nagyon kevés marad egy gyerek teste után, félliternyi ebből a könnyű fehéres pernyéből, homokszínű, benne fehérebb és sötétebb darabkák, mint a tengerparti homok, benne kis kagylódarab, maradék fakéreg. Gergő vonalakat húz benne az ujjával, simogatja. Érzem az ujjamon a tapintását, de nem érintem meg. Nem merek hozzányúlni. Nem tudom, mitől félek. A halottak tisztátalanok. Nem akarom ezt gondolni. Csak azért is nem mosok rögtön kezet.

Egész éjjel hallom a szívdobogását. Nagyon mélyről, lassan dobog. Ellenőrzöm, de nem az enyém. Ha felkelek, nem hallom, csak az ágyban. Sötét van. Az anyáméra emlékszem? A szobának félméter vastagságú kőfalai vannak, nyáron gömbölyű kövekkel raktam tele az ablakpárkányt, sok elfért, meg kellett volna mutatnom neki. Mennyi mindent nem mutattam meg neki. Soha nem tehetem már meg. Nincs javított kiadás.

Félek, hogy nem álmodom vele. És attól, hogy vele álmodok. Álmomban napsütötte szobában ülünk mellette, simogatjuk a testét, a karját, érzem a bőrét. Jó vele még egy kicsit. Álmomban a víz elárasztja a kertem a kiszáradt diófa alatt. A vízben nem lehet táncolni. Emlékszem a súlyára, amikor táncoltam vele, amikor felemeltem, amikor az ölemben ült. Arra az elemi örömre, amikor felkaptam, milyen érzéki, sugárzó meleg.

Nem, ez nincs, ez nem történik. Ez a viaszbaba nem ő, ő már nincs itt, hova lett, biztos mindjárt visszajön, csak kiszaladt kicsit játszani. Nem igaz, hogy a halottak olyanok, mintha aludnának. Nem, egyszerűen csak nem volt már önmagában, egy halott anyag volt a helyén, történetesen a testét formázta ez az anyag, de már nem volt ő. Hova lett?

Az öbölben delfinek játszanak, tiszta idill, már csak a bárány gyapján pihegő tigris hiányzik. Elhiszem, hogy neki csak egy szavába került volna, egy pillantásába, és lesunyt fejjel oldalogtak volna el a vadállatok.

Egy óra alatt az egész faluról tudunk. Ki hogy halt meg, kinek kije halt meg, neki kije hogy halt meg. Egy szót se beszélek a nyelvén, de mindent értek. Az érzései pőrén utaznak a mozdulatain, az arcán. Együtt sír velünk, kávét főz és csónakost szerez. Ismerem a férfit még nyárról, helyi elöljáró. Amíg a konobában ülünk, a férfiak betérnek inni és lopva megnéznek minket. Tudjuk, hogy tudják. Odaadtuk a történetünket nekik, hogy részesei lehessenek. Szükségünk van rájuk.

A tenger kisimul és beenged minket. Csöndesen énekelünk, altatódalt és kaddist. Soha nem beszéltem ezen a nyelven, de most rájövök, hogy ez az anyanyelvem, én ezt kaptam az anyámtól. Akkor a másik az az apanyelvem, az apa nevés. Az anyanyelvemnek nem értem a szavait, a hangzása viszont otthonos. Talán ha még gyakorlom egy kicsit, nem fogok úgy félni. Én majd akkor mehetek utána a tengerbe.

2010. május 9.