Útközben a játszótérre, betérünk körülnézni a kedvenc turkálónkba Eszterhez. Sorban végignézzük a kiakasztott szoknyákat, ruhákat, retikülöket. Egyszer csak megakad a szemed egy ezüst retikülön. A retikül ronda. Ezüst műanyag, kiverve strasszokkal, talán még egy ezüstszív is virít rajta. Megbabonázva nézed. Megkérdezzük az árát, 3000 forint. Legalább ha nem lenne ilyen ronda, sóhajtok magamban. Erőt veszek magamon, és úgy döntök, hogy a sarkamra állok. Amikor közlöm veled, hogy nem vesszük meg a retikült, először nem esel kétségbe, hanem cselekhez folyamodsz. „Van hitelkártyám”- mondod az eladónak. „Sajnos hitelkártyát nem tudunk elfogadni” – jön a válasz. Ekkor kezd el hullámokban elönteni a kétségbeesés. Először csak pityeregsz egy kicsit, azután már sírsz, majd zokogsz, majd kétségbeesésedben a földre veted magad és megszólasz: „Értsd meg mama, ez a táska nekem KELL!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése