MESÉK EGY KISLÁNYRÓL
Hajnalban fekszem az ágyban, apró karmocskák kaparják a hasamat belülről. Már hónapok óta tudom, hogy ott vagy, mégis nehéz elhinni. Tudom, hogy létezel, de a létezésed felfoghatatlan. Minden ultrahangfotó után nyugalom jár át, hát akkor tényleg… akkor nem őrültem meg teljesen. A karmocskák is valóságosak. Ez megnyugtató…
„Milyen volt, amikor bent voltam a hasadban?”- kérdezed később. „Mama hasában volt egy nagy úszómedence” –válaszolom. „Akkor még ilyen pici voltál, mint a hüvelykujjam, aztán akkora, mint egy alma. Kényelmesen elfértél ott bent. Úszkáltál a finom meleg vízben, és az ujjacskáiddal csiklandoztad a mami hasát.” Úgy látom, ez tetszik neked, de aztán hirtelen elgondolkozol. Döbbenten megkérdezed: „Na de mit ettem én ott? „Hogy ettem én ott?” „Volt egy hosszú szívószál a mama hasában, azon keresztül kaptad az ennivalót” –nyugtatlak meg. Sok este alszunk úgy el, hogy erről beszélünk. Hol te kéred, hogy meséljek róla, hol én érzem úgy, hogy erről szeretnék beszélni neked. Együtt próbáljuk felfogni a felfoghatatlant, hogy a „semmiből” egyszerre csak hirtelen ott teremtél. „Előtte hol voltam, hogy kerületem oda?” –kérdezed. „Előtte a gondolataimban voltál, és apa gondolataiban.” –válaszolom. Talán ez az egyetlen magyarázat, talán ettől válik felfoghatóvá, a felfoghatatlan –gondolom magamban.
A hiányod ugyanilyen felfoghatatlan. Csak most nem karmocskák kaparnak, hanem egy éles fogú patkány rágja folyamatosan belülről a mellkasomat. A kráter már hatalmas, még a peremét is érzem, de akkor miért nem jön ki onnan, ha már egyszer utat rágott magának? Vagy miért nem ömlenek ki a lyukon a vesék, a szív meg a belek?
Néha még reménykedek, hogy visszajössz. Hogy ugyanúgy, mint akkor, amikor megszülettél a gondolataimban, ismét testet öltesz. De talán nem tudsz visszajönni, mert félsz a patkánytól…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése